Este tizenegy óra múlt. Lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. A következő pillanatban kulcs fordult a zárban, majd lassan, kissé csikorogva kinyílt az ajtó. Mély szuszogás hallatszott. A sötét alak belépett a helyiségbe. Átment a hallon, egyenesen a szoba irányába. Felkapcsolta a világítást. Körbenézett. Lehajolt és felvette a szőnyegen heverő fényképet.
Mereven nézte egy ideig, majd hörgő hangon megszólalt:
– Megmondtam, hogy meg foglak ölni. –
– Megmondtam és meg is tettem. Ezt érdemelted, mindazért, amit velem tettél. –
A szekrényhez lépett és visszatette a fotót a fiókba. Átment a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt és óvatosan lehúzta az arcáról a maszkot. Fájón tapogatta a sérült arcrészt. A tegnap szerzett seb begyulladt és nagyon fájt. Óvatosan bekente fájdalomcsillapító kenőccsel. Nézte a tükörképét és viszolygott önmaga látványától.
Megnyitotta a vízcsapot és teleengedte a kádat meleg vízzel. Levetkőzött, majd öntött magának egy pohár bort. Befeküdt a kellemes hőfokú vízbe. Behunyta a szemét. Kortyolgatta az italt és lassan ellazult.
Ekkor jött be szinte hangtalanul a fürdőszobába a macskája.
– Szia Menyus! Hogy vagy? Kérsz egy kis bort? –
– Persze te inkább tejre vágynál. Na, majd öntök neked, ha befejeztem a fürdést. Most hagyj pihenni! –
Hátradőlt és behunyta a szemét. Gondolatban elkalandozott. Visszatért abba az időbe, amikor az anyja savval leöntötte az arcát. Tisztán „látta”, amint sérülten, savtól égő arccal igyekezett eljutni a kerti csaphoz. Nagy fájdalmában szinte eszét vesztette. Mire oda jutott már késő volt. Helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Tizennégy éves létére torzszülötté vált.
Az anyja kelletlenül hívta a mentőket. Míg megérkeztek, egyfolytában szidta a fiát.
– Te szemét nyomorult! Ez kellett Neked? – ordította.
– Hogy nézel ki? Látnod kellene magad! – folytatta.
– Minek is születtél meg? Csak elrontottad az életemet. Az a szerencsétlen apád is itt hagyott idő előtt. –
– Apa balesetben halt meg! Tudhatnád! – válaszolt nyögve az elhangzottakra, miközben a hideg vizet eresztette az arcára. Kínjai mégsem enyhültek.
– Az apád egy tökfilkó volt. Egy anyámasszony katonája. Hagyhatott volna rám nagyobb vagyont is. Persze a Te részed az megvan a bankban, de minek az neked, semmirekellő nyomoronc? – sértegette tovább.
– Nem érdemelted meg apát. Te egy mocskos ribanc vagy anya! –
– Hogy mersz így beszélni velem? Jobb lett volna, ha elvetetlek, annak idején. –
– Szerintem is jobb lett volna, átkozott némber. –
– Minek neveztél? – csattant fel az anyja.
– Azt mondtam, hogy némber. Ribanc! Szajha! –
– Hogy fordulnál fel! –
– Arra ne számíts. Nem szerzem meg neked ezt az örömöt. –
– Abban ne légy olyan biztos. Különben is mit gondolsz mi vár rád, ha megvádollak gyilkossági kísérlettel? – üvöltötte, miközben belerúgott a kínok között fetrengő testbe.
Ekkor fordult be az udvarra a mentő. A mentősök elborzadva nézték az iszonyúan sérült arcot. Azonnal hűsíteni kezdték a bőrt.
– Mi történt itt – kérdezték a nőt.
– A fiam rám támadt és meg akart ölni. Dulakodás közben valahogyan ráborult a sósav. –
– Biztosan így történt? –
– Persze, hogy biztos! Meg akart ölni, ahogy mondom. –
– Hívta már a rendőrséget? –
– Éppen az előbb –
– Na, sietnünk kell. Velünk jön? –
– Nem, van még elintézni valóm. – válaszolta.
