Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,
vérben fekszik a magyar sereg nagy része,
s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.
A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,
a hadvezérek, a bánok és a király is halott,
s mind homlokára a halál adott csókot.
Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,
számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,
miközben a törökök jókora tüze füstölög.
Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,
maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,
és hogy a királyi nemesség ilyen buta.
Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,
néhány nap múltán rádöbben, tévedett,
és a felmentő had soha nem érkezik.
Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,
kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,
és egyetlen perc sem marad vértelen.
Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,
akkor a megosztottság miatt véreztek el,
és még ma sem beszélnek egy nyelvet.
Mohács mezején elpusztult az akkori remény,
ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,
különben az élet szörnyű lesz, s kemény.
