Az időben vihar támadt,
kavarogva, fájón kering,
a sok rosszba belefáradt,
bedühödve harcol megint.
Agymosottak róják az utat,
balgán, s bégetve haladnak,
nem találnak ebből kiutat,
saját vesztükbe szaladnak.
Kialudt az értelem lángja,
néhány szikra még maradt,
végzetüket senki se szánja,
lelkük darabokra szakadt.
Míg hibáikból nem okulnak,
kapják a csapásokat rendre,
a szakadék szélére szorulnak,
s hiába is vágynak a csendre.
Az idő nem bocsát meg soha,
nem feledheti a sötét múltat,
emlékei nem illannak el tova,
a józan észen igen sok múlhat.
A jelen és a jövő is háborog,
beleborzong-e csodás világ,
a szenny gyakorta rácsorog,
mégis nyílni fog a sok virág.
