Megszületik, s felsír a gyermek,
e pillanatban újjáéled a remény,
a család tagjai egymásra lelnek,
a pici élete talán nem lesz kemény.
Etetik, gondozzák, törődnek vele,
minden óhaját, rezdülését lesik,
a szívük boldogsággal van telve,
s mindezt nagy szeretettel teszik.
Szállnak a napok, telnek az évek,
az iskolák után jön a kemény való,
a boldog napok lassan véget érnek,
a sors korántsem az a kegyes csaló.
A lehetőségek gyakran csekélyek,
a szülők teherbírása erősen apad,
korlátozottakká válnak az esélyek,
az idő megállíthatatlanul halad.
Felnőttként már minden nehezebb,
jön a gondok, bajok, problémák sora,
a felelősség nem lesz soha kevesebb,
a kedélyes időszak végleg elillan tova.
Elgyötrődik a test, fárad az elme,
megszokás és rutin üti fel a fejét,
mintha a pillanat másképpen telne,
az ember gyakran dörzsöli a kezét.
Betegségek gyötrik, fogynak az álmai,
szíve gyengül, lelke közönyösen rideg,
homályba vesznek egykor vonzó vágyai,
érzi nem jön újabb tavasz, marad a hideg.
Megborzong. Árnyék suhan a szobában,
hűvös lehelete végig simogatja az arcát,
szülei és testvére „eltávoztak” korábban,
egyedül Ő vívja még reménytelen harcát.
Könnycsepp csillan szomorú szemében,
az árnyék beburkolja, s kiutat nem talál,
látja egykori önmagát szerettei körében,
mosolyog, mikor magához öleli a Halál.
