végzet Archívum - 28 / 29 oldal

Elpusztulni jó!

Minek az élet? Vajon mire is való?

Bizony vége lehet, mire lehull a hó.

A halál igazán nyugodt és csöndes,

útja néma, rideg, fagyosan könnyes.

Ha gondolkozol ezen, biztos belátod.

Én mondom ezt, a Halál, jó barátod.

Karom erős, a kaszám szörnyen éles,

a vég nem is sötét, sőt, inkább fényes.

Ilyen tanácsot sok mindenki kapott,

add vissza hamar, mit az élet adott!

Ne elmélkedj már, ne áltasd magad,

az időd gyorsan, vészjóslóan halad!

Önként, vagy sem, a kezembe jutsz,

bárhová is rejtőzz, s akárhová futsz.

Kezem igen biztos, a célomat elérem,

ha hagyod magad, nem fáj. Ígérem.

Fogadj szót hamar, s ne légy életfaló,

vésd jól eszedbe, hogy elpusztulni jó!

(Halál)

Elvesztegetett pillanatok

Elvesztegetett pillanatok sora,

mindörökre kihagyott percek,

nem várnak reánk ismét soha,

szürke köddé válnak a tervek.

Az élet útja rögökkel telített,

s nehézségek mindenki előtt,

a sors még nem igen veszített,

nem számít mi is volt azelőtt.

Csendben kushadó a remény,

néha ugyan megrázza magát,

aztán hamar elcsitul szegény,

biz nem könnyen nyer csatát.

Az út végén már vár a végzet,

tudja, minden út hozzá vezet,

fölötted áll, mikor bevégzed,

nincs senki, ki ez ellen tehet.

Véres szárnyak

Az időtlen idők sűrű fátyolán át,

felderengenek a múltnak árnyai,

a Sors biz kiutat nem igazán lát,

már kinyíltak a Végzet szárnyai.

A történelem vihara ím tombol,

villámok cikáznak a sötét égen,

míg minden jót le nem rombol,

addig őrjöng a Végzet az éjben.

Gyűlölet, gonoszság kíséri útján,

vérszag és a halálnak szele száll,

lenne mit takargatni a múltján,

azonban ő újabb áldozatra vár.

Vértől csatakos mindkét szárnya,

végleg le akar számolni a Sorssal,

a vég beteljesítése minden vágya,

biztos benne, hogy végez a kórral.

A Sors azonban összeszedi magát,

kitartó, hisz éltetik az igaz vágyak,

el kell pusztítani a Végzetet magát,

s vele pusztulnak a véres szárnyak.

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

Halálra ítéltek vagyunk

Születésünkkor nem is sejtjük,

mi várhat reánk még az életben,

meglehet soha meg nem fejtjük,

bár sokszor elképzeltük lélekben.

Életünk útja rögökkel van telve,

s a sors akadályokat állít elénk,

fantáziánk bennünket átölelve,

kellemes álmokat repít felénk.

Mindez szemfényvesztés csupán,

a valóság bizony rideg, s kemény,

hiába bámul az ember olyan sután,

biz nem lesz vele mindig a remény.

Sőt, talán soha nem is volt mellette,

hiába hitette el oly gyakran magával,

a vágyak beszéltek folyton helyette,

igazából sohasem bírt el a bajával.

Bár akadtak jobb pillanatok, évek,

a szépség köde árnyalta a napokat,

lehettek csodás élmények, szépek,

mindez nem fedhette el a bajokat.

Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,

mind úgy végezzük, bármi történjen,

az élet végtelenjében kavargó bábok,

elveszünk a halálba vezető örvényben.

Birkanép

A juhok akolba zárva bégetnek,

mi történni fog velük nem értik,

sajnos már nem sokáig élhetnek,

ám végük közeledését nem érzik.

Meg vannak osztva egymás iránt,

nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,

nem fogják fel a jó, helyes irányt,

pedig a halál gyorsan feléjük üget.

Birkamód, némán, tétovázva állnak,

nem érdekli őket az utódok hangja,

már csak a lemészárlásukra várnak,

nem számít, melyiknek mi a rangja.

Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,

vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,

a semmittevésük egy aláírással felér,

s nem fogják tudni továbbadni a hírt.

Az akol körül áll a gyilkosok sora,

a nyájon röhögve fenik a bárdokat,

a birkák ezt nem fogják érteni soha,

végleg elveszítik a szép juh álmokat.

Egyikük sem menekül, hiába remélt,

feleslegesen árulta el nyájbéli társát,

ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,

irántuk egyetlen birka sem érez hálát.

Dülledt szemű, levágott fejek tömege,

néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,

nem hallatszik messze a szívek zöreje,

elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.

A birkanép önként átadja majd magát,

mind a másikat okolja, naivan, hiába,

a történelem nem hallja nyájuk szavát,

sorsukkal így nem szállhatnak vitába.

A végzet felé

A világ a végzete felé rohan,

ezt fel sem fogják oly sokan.

Feszültség, ármány, s harcok,

igaztalanul kiszabott sarcok.

Agymosott emberek garmada,

a háttérhatalom igazi gyarmata.

Nincs logika és az ész nem kell,

valódi nyugalmat senki nem lel.

Mindenki másra vár és számít,

a mézédes ígéretek sora elámít.

Lustán ráhagyott pillanatok sora,

nem lesznek eredményesek soha.

Figyelő szemek kísérik az utat,

mely a megsemmisülésre mutat.

A dölyfös kapzsiság uralma nagy,

ez csöppnyi kétséget sem hagy.

Az ember nappala sötétbe borul,

mindenfelől a halál szele tolul.

Kialszik a fény, véget ér az élet,

egyetlen lélek sem éli túl a véget.

Minden véget ér

Véget ér a reggel, a dél, az este,

elmúlik a nyár is, a forró beste.

Múlik majd az ősz, a rideg tél,

a tavasz is véges, elfújja a szél.

Múlik a fájdalom, s a betegség,

kopik az elme és vele a tehetség.

Elszáll a vágy, múlnak az álmok,

előbb-utóbb elpusztul mi álnok.

Véges a barátság, s a szenvedély,

lejár minden belépési engedély.

Kihűl a szerelem, az izzó parázs,

a lelket feldobó mámoros varázs.

Múlnak a percek, sietnek az órák,

kiszáradnak a vízzel teli tócsák.

Tovatűnik az idő, s emlék marad,

véget ér az élet, bármerre is halad.

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.

Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.

Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.

Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.

Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

A dögkeselyű

Az állatvilágban zajlik az élet,

területért és élelemért vívnak,

a küzdelem soha nem ér véget,

fajuk megmaradásában bíznak.

Egyre keményebb köztük a harc,

a betolakodó élősködőktől félnek,

minden percük egy valóságos sarc,

folyamatosan rettegésben élnek.

Sötét dögkeselyű kering fölöttük,

árnyékot vet akármerre is repül,

jelenléte széthúzást okoz közöttük,

más fajokkal ő biz soha nem vegyül.

Egész életében tetemeken gázolt,

fajtársaival folyton vérben fürdött,

a hiénákkal igen jó kapcsolatot ápolt,

állandóan uralmi pozícióért küzdött.

Még repül, de az idő eljárt felette,

lassan utoléri őt a végzete, a halál,

az elkobzott dögöket már megette,

a reggel egy döglött keselyűt talál.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31