Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,
s a pockok népe állandóan tömte a hasát,
mintha nem létezne többé a holnap.
Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,
volt miből válogatni és dőzsölhettek is,
ám mindőjük egy irányba menetelt.
Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,
ott fogságba kerültek az idők végezetéig,
s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.
Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,
élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,
és már alig lehetett hallani felőlük.
Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,
féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,
a zárt területük kapui, ím kitártak.
Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,
mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,
s meg is lepődtek önnön magukon.
Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,
képtelenekké váltak önálló tevékenységre,
s így valamennyien végleg elbuktak.
