Saját alkotásaim
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,
és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,
nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.
Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,
igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,
és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,
s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,
amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke a temetőben,
énekelnek a félelmeikről, a bánatukról és a létről,
szomorú hangjuk messze száll a levegőben.
Eme hangokat élő emberi fül nem hallja, csupán érezheti,
borzongató érzéseket vált ki és látomásokat képez,
s egy nem látható erő jelenlétét érezteti.
A sötét éjszakában felcsendül a holtak éneke fájón, búsan,
e dalok elpanaszolják a hibáikat, a veszteségeiket,
s arról szólnak, bizony jobb volt a múltban.
A holtak éneke gyakorta felharsan az éjben,
az élők füleinek szinte halhatatlanul zeng,
és bár szívből szól, tovaszáll a szélben.
A síron túlról is igyekeznek szólni hozzánk,
s figyelmeztetni, hogy nagyon nagy a baj,
ideje lenne, ha végre mind összefognánk.
Küzdenénk a szeretteinkért, s önmagunkért,
mindazért, ami csak kedves a számunkra,
a létért, a gyerekekért, a családunkért.
Meg kell harcolnunk az igazságért, s a jóért,
a becsületért, bármiért, ami fontos nekünk,
egy ölelésért, csókért, egy igaz szóért.
A holtak éneke minden éjjel üzen mifelénk,
és bár nem halljuk, a szívünkben érezzük,
hisz szeretetet, s bátorságot áraszt felénk.
