Napfény csillan a lombokon,
madarak dalolnak a bokrokon.
A daluk szomorú, s búval teli,
a gyász a hangjukat is átöleli.
Színes falevelek a temetőben,
fájdalmas sóhajok a levegőben.
Virágok százszámra a sírokon,
nem segíthet ez sem a kínokon.
Fájó emlékek, maradandó sebek,
soha be nem gyógyuló égő hegek.
Szívszorító érzések, elmúlt percek,
magunkban hordozott lelki terhek.
Lepihent a Nap, az idő megállt,
s az örök emlékek fátyla leszállt.
Gyertyafények gyúlnak az éjben,
hajlongva lobognak a szélben.
Fejüket lehajtva gyászolók állnak,
talán mind megbocsátásra várnak.
Nem mondták ki mit kellett volna,
mielőtt a pillanat a gyászról szólna.
A szívekből most a szeretet árad,
sokaknak a szeme könnybe lábad.
Egymást átölelve ígéretet tesznek,
eztán igazán jobb emberek lesznek.
