Egykoron az orvosi hivatás tiszteletet érdemelt,
a szegény és a gazdag egyaránt számított rájuk,
sajnos sokuk már nem a gyógyításban érdekelt,
a sötétség szolgálata lett a legeslegfőbb vágyuk.
Az ókortól kezdve kezelték az emberek bajait,
és a tudásuk folyvást fejlődött minden korban,
ellátták a háborús sérültek, a hadakozók sebeit,
s rendelkezésre álltak vérben, viharban, porban.
Műtöttek, ha kellett és mentették amit lehetett,
s számtalan ember köszönhette nekik az életét,
becsületből is megtette legtöbbjük, mit tehetett,
biz jó hírnevük körbejárta mind a két földtekét.
Akkortájt a Hippokratészi eskü még számított,
amelynek lényege, hogy semmiképpen ne árts,
s nem a pénz volt az, ami a leginkább csábított,
hanem az, hogy lehetőleg soha, senkit ne bánts.
Egykoron volt igaz becsülete az orvos szónak,
s oly sokan istenként tekintettek a gyógyítókra,
ma azonban nagy részük nem tekinthető jónak,
rengeteg halottat hagynak az új rendi hódítókra.
A megnevezésük inkább hóhér, fizetett gyilkos,
hazugok, gyávák, becstelenek, hitványak lettek,
a lelkiismerete a legtöbbjüknek nagyon piszkos,
s a történelem nem bocsátja meg, amiket tettek.
