Az élet útja rögös, fájdalmas,
a legtöbbször igen szánalmas.
Eleinte kacagás, vidám órák,
mindenfelé varázslatos rózsák.
Később gyarapszik az értelem,
a tudás vágya maga a végtelen.
Idővel feltárja az összes kaput,
semmivé foszlatva a léha tabut.
Ám nem áll meg, többet akar,
a valóság gyakran igen fanyar.
Egészség, erő, bizalom és hit,
mindenki a remény felé nyit.
Azonban telnek a hosszú évek,
elhalványulnak az esti fények.
Velük együtt hal a fájó végtelen,
az átalakulás sokszor vértelen.
Mi marad, elkopás, kín és bánat,
a sors végül az elmúlásnak átad.
Feltárul az örök nyugalom hona,
honnan nem lesz visszatérés soha.
