Bendő Benő arra ébredt egy hideg téli napon,
szívesen enne egy kis hurkát, kolbászt nagyon.
Azonban csupán ürességtől kongott a kamrája,
lehetetlen helyzet, ez nem lehet az ő karmája.
Kinyitva a hűtő ajtaját kis híján infarktust kapott,
semmit sem talált benne, abból viszont nagyot.
A homlokára csapva rögtön eszébe ötlött valami,
mikor a disznóól irányából röfögést vélt hallani.
Előkereste a szúrókést, s mellé tette a bárdot,
nem ölt még disznót, de már többször is látott.
Talált egy öblös nagy edényt, a kifolyó vérnek,
a hagymás vérből tudta, mások úgysem kérnek.
Hiszen egyedül él, minden amit szerez az övé,
soha nem fog éhenkórászokat venni maga köré.
Miután meglelt mindent ami kellett, irány a bolt,
ahogy mindig szokott, kifogott egy jókora sort.
Telepakolta a kosarát, s közben vakarta a fejét,
magában átkozódva szidta a boltost és a nejét.
Türelmetlenségében arrébb tolta az előtte állót,
gyorsan fizetett, a pulton hagyva a visszajárót.
A levegőt kapkodva tette meg az utat hazáig,
néha megcsúszott és a hóba süppedt bokáig.
Otthon fogta a kést, s erősen buzdította magát,
korgó gyomorral indult ellátni a disznója baját.
Az akol ajtaját kitárva lelkesen az állatra rontott,
a dulakodás közepette néhány lécet is lebontott.
A röfi visítva küzdött és orrával a falhoz nyomta,
Benő eközben erősen a farkát és a fülét fogta.
Forogtak körbe, a sertés nagyokat rúgott hátra,
a reménytelen harcból bőven elég is volt mára.
Csalódottan földre ült, éhesen kopogott a szeme,
nagy szerencséjére a kosara élelemmel volt tele.
