Saját alkotásaim
Mindenbe bele lehet fáradni, de úgy nagyon, igazán,
és meglehet unni bármit, akár magát a létet is,
amíg nem tudunk túllépni a világ zsivaján.
Mindenbe bele lehet fáradni, rosszból mindig akad,
az emberek lelke gyakorta olyan terheket cipel,
amibe a fájó szívük majdnem beleszakad.
A munka után hazatér a kimerült
ember, remélve, hogy otthon
majd nyugalomra lel.
A hétköznapok stresszel teltek,
kiölik a lelket. Fárasztanak
és bágyasztanak.
Délután elvégzi teendőit a ház
körül, majd jöhet a vacsora,
s a pihenés, aminek örül.
Bekapcsolja a televíziót a szobába
menve, s bizakodik, hogy kedvére
való műsort talál benne.
Sajnos hamar rádöbben tévedett,
de nagyot. A reklámok tömege
efelől kétséget sem hagyott.
Bárhová is kapcsoljon, perceken belül
mosópor, bank, fogkrém kerül elé
a filmeken felül.
Ömlik a gyógyszer a csatornákon át,
s ezeken felül illatszereket és intim
betéteket is szép számmal lát.
Mosoly rögzítés, autócsodák, ételek,
ruhák, tisztítószerek és lakásnéző,
ezektől őrül meg a tévénéző.
Legtöbbször már reklámokat vágnak be
a mondatok, sőt a szavak között, hiszen
az a lényeg mindenek fölött.
Nem számít a néző, nem számít semmi,
a filmek, a tudomány, a mesék világa!
Ez ellen mit lehetne tenni?
Úgy dönt, hogy nem gyarapítja számtalan
baját, kikapcsolja a tv-t, ezzel elzárva
a reklámok hadát.
Közöny. Feszít a világban,
önmaga képét úgy imádja,
büszkén hőzöng a vitákban,
a problémák sorát csinálja.
Szürke hétköznapok alant,
kimerítő, s fárasztó napok,
az élet látszólag egy kaland,
tömegével jönnek a bajok.
Egyre szűkül a világ zsákja,
fásultsággal telítődik a hely,
mások életét sohasem szánja,
s nyugalmat a béke nem lel.
A Közöny magas szinten áll,
flegmán az arcunkba röhög,
mindig újabb áldozatra vár,
entitáskánt fölöttünk hörög.
Nem érdekli semmi és senki,
mindegy az mi, miből készül,
állandóan a hazugságait zengi,
tőle mi elpusztulhatunk végül.
Elhomályosítja a valós igazt,
s félrefordítja az ember fejét,
hazugságokkal nyújt vigaszt,
s tőle senki nem leli a helyét.
