Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
