Egykor a galaxisok mélyén,
utat tört az élet, s az értelem,
a Tejútrendszernek a szélén,
kitágulni látszott a végtelen.
A fény szikrája tüzet gyújtott,
fellobbant a láng, a jó, a tudás,
a sötétség erőire bíz lesújtott,
a hitványaknak maradt a futás.
Épült, s szépült a sivár világ,
városok és falvak jöttek létre,
a teret betöltötte a sok virág,
válaszokat kerestek a miértre.
A bolygót számtalan faj lakta,
színessé varázsolva a napokat,
a természet a fejlődést hagyta,
létrehozott kicsiket, nagyokat.
Egy ideig békében megfértek,
mindőjük tette a dolgát rendre,
szükségleteik szerint megéltek,
nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.
Ám életre kelt a gonosz ereje,
háborúk pusztítottak a Földön,
folyton harcolt a fény serege,
vér szaga terjengett a zöldön.
Manipulációk, s halálos tervek,
háttérbeli szándékok sokasága,
a fénynek ásott gyilkos vermek,
méreg az értelemnek poharába.
A véreskezűeknek ez sem elég,
mocskot öntenek a szépre, jóra,
a fekete szutyokban bármi elég,
elpusztul benne fauna és flóra.
A világot kényszerítenék térdre,
elsorvasztanák ki ellenáll nekik,
senki sem nézhet most már félre,
ha megteszi, ez a világ elveszik.
