Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,
számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,
s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.
Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,
az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,
és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.
Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,
arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,
ám előttük állnak a feledésnek sziklái.
Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,
hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,
s ilyetén elhalnak köveiken a remények.
Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,
és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,
búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.
