Zöldben pompázik a hegyvidék, zajlik az élet,
csak néhanapján jár erre egy-egy kóbor „lélek”.
Mint most. A hegyi úton egy lovas poroszkál,
s a fejében folyton az otthon képe motoszkál.
Páncélján csillog a Nap, kardja, dárdája fényes,
mit maga mögött hagyott, bizony nagyon rémes.
Csatából jön, hol számtalan ellenséggel végzett,
nincs mit tenni, számára biza ezt szánta a végzet.
Évek óta küzd keményen, sokszor vérben gázolva,
ellenségeire nem szán időt, de a barátait gyászolja.
Nyakában hord egy medált, benne a kedvese képe,
számára Ő nem lehet más, mint a világnak a szépe.
Úgy gondolja a szerelme „tartotta életben” idáig,
nélküle valószínűleg nem bírta volna ilyen sokáig.
A lova horkantása, majd lábak dobogása hallott,
alig volt annyi ideje, hogy maga elé kapja a pajzsot.
Három útonálló támadott rá, kezükben éles szabja,
jól védekezett, az első halálos sebet egyikük kapta.
A másik a páncéljára sújtott, de a csapás lecsúszott,
s a következő pillanatban az ellenség feje lehullott.
A harmadik mindezeket látva ijedten el akart futni,
de balsorsára a ló patájánál nem tudott tovább jutni.
A lovag fejét rázva rendezte magát, nyeregbe szállt,
vágtatva indult a szerelméhez, kire már régóta várt.
