Meseország szívében egy vár állott,
s szebbet kívülálló még nem látott.
Körötte legelő és bőven termő föld,
növényzete dús és mindenfelé zöld.
Dombok, hegyek a látóhatár szélén,
folyók, tavak az országnak a mélyén.
Lakói már régóta békességben éltek,
elkényelmesedtek és kicsit sem féltek.
Apró ivadékaikat kultúrára nevelték,
figyelmüket a jóra és a szépre terelték.
A veszély érzete végleg kihalt belőlük,
külső ellenségek sokat hallottak felőlük.
Irigyelték őket, s a vesztükre törtek,
bárkit, ki az útjukba került megöltek.
Meggyaláztak, pici darabokra vágtak,
el nem futó háziállatokat meghágtak.
Sírokon tapostak, s ordítva követeltek,
az ország összes városában lecövekeltek.
A nép fagyos rémületében házaiba futott,
ám az összefogás szó eszükbe sem jutott.
Összezavarodottan vártak a csodára,
amely soha nem jön el, rájöttek sokára.
A királyuk egy végső csatába hívta őket,
a hazáért tenni akaró férfiakat, s nőket.
Sérelmeik azonban fontosabbak voltak,
álmaik Meseország végzetéről szóltak.
Sajnos túl kevesen ragadtak fegyvert,
a sötét horda minden csapatot megvert.
Felperzselték az egykor csodás földet,
megfertőzték a vizet, s az éltető zöldet.
Az itt élt nép kipusztult az utolsó szálig,
történetük másoknak okulására válik.
