Közöny. Feszít a világban,
önmaga képét úgy imádja,
büszkén hőzöng a vitákban,
a problémák sorát csinálja.
Szürke hétköznapok alant,
kimerítő, s fárasztó napok,
az élet látszólag egy kaland,
tömegével jönnek a bajok.
Egyre szűkül a világ zsákja,
fásultsággal telítődik a hely,
mások életét sohasem szánja,
s nyugalmat a béke nem lel.
A Közöny magas szinten áll,
flegmán az arcunkba röhög,
mindig újabb áldozatra vár,
entitáskánt fölöttünk hörög.
Nem érdekli semmi és senki,
mindegy az mi, miből készül,
állandóan a hazugságait zengi,
tőle mi elpusztulhatunk végül.
Elhomályosítja a valós igazt,
s félrefordítja az ember fejét,
hazugságokkal nyújt vigaszt,
s tőle senki nem leli a helyét.
