Hamvába halnak az álmok,
reménytelenek a remények,
végtelenbe nyúlnak a bálok
és fájón sírnak a szegények.
Elhalásra ítéltek a vágyak,
s megnyomorítottá a lelkek,
az időben sóhajok szállnak,
míg szabadságra nem lelnek.
Az értelem küzdeni nem mer,
sötétben, gyáván, félve lapul,
így nyugodalmat soha nem lel,
s küzdelem nélkül marad alul.
Eközben dőzsöl a hitvány,
az alantas, a hazugok sora,
újabb kelepcéket nyitván,
ragyog az elnyomók kora.
Háttérből irányít a gonosz,
homályba burkolva a valót,
míg minden jót el nem oroz,
életben tart minden csalót.
Kelepcéje háborúhoz vezet,
ártatlanok hullanak a porba,
efelől biz kétség nem is lehet,
s elvérzenek a jó hívei sorra.
Az ég kékje homályba borul,
perzselt földön égnek a sírok,
a lét szakadék szélére szorul,
irtózatosakká válnak a kínok.
Vérben fürödve sújt le a halál,
nem kegyelmez és nem kímél,
elpusztít mindent, amit talál,
nem is mérlegel, csupán elítél.
Hamvába halnak az álmok,
ha a tűz gyorsan fel nem éled,
ez a világ oly hitvány, s álnok.
nem lesz mit a sorstól kérned.
