Dögkeselyűk köröznek a még élő állatvilág fölött,
várva azok mielőbbi elpusztulását, a végüket,
ők fent, jól vannak, amíg a begyük tömött.
Néha sipítozva összegyűlnek a vén, kiszáradt fán,
az étvágyuk határtalan és már újra ennének,
a mohóságuknak sosem lesz vége tán.
Dögkeselyűk köröznek, s árnyékuk a földre vetül,
baljós árnyként előrevetítik a sötét végzetet,
ám az alul legelő tömeg nem menekül.
