Volt egyszer egy ember, dolgos, szorgos, szerény,
tisztességgel, s becsülettel élte az életét,
és nem hitte el a rosszat szegény.
Nem érezte, hogy mily gyorsan sötétedik a világ,
csupán azt látta, mennyire csodás minden,
és milyen varázslatos a sok virág.
Egészségesen teltek a napjai, boldogan, vidáman,
szerette a családját, imádta a gyermekeit,
s tudta, nincs olyan, hogy hibátlan.
Egy napon azonban kitört a vihar, áradt a mocsok,
mindenféle szennyet árasztott mindenfelé,
s az ember érezte, egy helyben topog.
A naptól kezdve, új és újabb szutyok áztatta testét,
s hiába igyekezett megfürdeni mindennap,
már a látvány is megfertőzte a lelkét.
Kezdte valóban betegnek érezni magát, s rettegett,
megingott az önbizalma, bizonytalanná vált,
és addig nem létező kórban szenvedett.
A sok mocsok teljesen megfertőzte az ép elméjét,
immáron elhitte, csak egy új vihar segíthet,
melyben megőrizheti családja emlékét.
Ugyanis velük sem találkozott, s ezt igen fájlalta,
addig szenvedett, amíg a szeretet erőt adott,
és a harcot a szutyok ellen felvállalta.
Volt egyszer egy ember, ki végül az égre tekintett,
összeszedte magát, visszanyerte az erejét,
s mikor ismét dörgött, csak legyintett.
