Sötétbe burkolózott a világ,
elborítja az elmét a Gonosz,
elhervad valamennyi virág,
a jó be semmit nem poroz.
Rideg közöny árad az éjben,
lefagy a derű, s pusztul a szív,
megdicsőülve fürdik a vérben,
a sötétség újra magához hív.
A szája szélén csorog a nyála,
büszkén hirdeti a véges véget,
hiszi mindenért neki jár hála,
az emberi fajért eleget vérzett.
Önhitten elámul saját magától,
alantasan, sunyin lapulva nevet,
ám vesztesen kerül ki a csatából,
önmagáért túl sokat nem tehet.
Lesújtva, vértől áztatva jajgat,
utat tör a Fény és apróra vágja,
erejéből új gonosz nem sarjad,
kialszik az örök sötétség lángja.
