A festő és az ecsete régóta kapcsolatban voltak,
s ketten nagyon sok alkotást hoztak létre,
műveik a szépségről, s a jóról szóltak.
Így teltek-múltak a közös éveik, szépen, lassan,
s voltak sikereik, volt rangos elismerésük,
mindig így alkottak, festettek nagyban.
Újabban nem értettek egyet, s másként éreztek,
szépre vágyott a festő, az ecset meg igazra,
s lassan a végső szakításhoz érkeztek.
Egy este, mikor a festő elaludt, eljött a pillanat,
az ecset egyedül fogott neki a munkának,
s kész is lett vele, mire jött a pirkadat.
Reggel a madárcsicsergés köszöntötte a Napot,
a festő álmatagon, fáradt szemekkel nézett,
s látta, ecsete érdekes üzenetet hagyott.
Az állványon egy nem általa készített kép várta,
a leplen, mely takarta, egy rövidke szöveg,
ez az igazság valódi arca, s ezt jól látta.
Felállt, az állványhoz ment, s lerántotta a leplet,
sokáig nézte az ecsete rendkívüli alkotását,
rájött, biz nem látott még ennél szebbet.
Sötét színek, rideg hangulat, ahogyan csak kell,
megrázó, elgondolkodtató, s félelmet keltő,
ki ezt látja, az igazság valódi arcára lel.
A festő és az ecsete nem találkoztak többé soha,
az ecset ugyanis belefáradt már mindenbe,
s útnak indult, maga sem tudta hova.
