Mikor szeretünk valakit, rózsaszínben
látjuk a világot, a lába elé helyeznénk
a létező összes, gyönyörűséges virágot.
Minden percben csak reá gondolunk,
más lehetőségeket meg sem fontolunk.
Nem foglalkozunk vele, mi is vesz körül,
az ember szíve csak az imádottnak örül.
Bármit megtennénk érte, amit csak lehet,
hiszen az a legfontosabb, hogy Ő szeret.
Kábulatban élünk. A változást nem vesszük
észre, s nem is akarjuk semmiképpen látni,
holott az eszünkkel biz tudjuk, hogy vége,
lelkünk összetörték és ez nagyon tud fájni.
Csalódás lesz úrrá rajtunk, mélabúsak leszünk,
s legtöbbször meg sem gondoljuk, mit teszünk.
Fájdalmunkban gyakran bántjuk azokat, akik
jót akarnak nekünk, s kik törik magukat azért,
hogy mi végre igazából boldogabbak legyünk.
Széthullottnak, kivégzettnek érezzük magunkat,
nem sűrűn hallatjuk társaságokban a szavunkat.
Nehéz elhinni, de újból megérinthet a remény,
túléljük ezt is, legyen az élet bármily kemény.
