A magányos rózsa egykor a szerettei körében élt,
hatalmas rózsabokrok, rózsafajták köreiben,
és e gyönyörű közegben sohasem félt.
Varászlatos légkör vette körül, s szépen fejlődött,
reggel harmat ébresztette, a napfény cirógatta,
langyos eső áztatta, az élete így kezdődött.
Igen gyorsan nőtt a rokonai és a fajtársai mellett,
s hamarosan kibontotta a színpompás szirmait,
hiányt szenvednie semmiben nem kellett.
Egy napon azonban megjelent a rothasztó végzet,
gyilkos mérgek permete szállt a rózsakertre,
s minden rózsafélével hamarosan végzett.
Mindenfelé lehullott levelek, s színtelen szirmok,
összegörnyedt rózsatövek, megégett szárak,
és folyvást csak áradtak a sötét gyilkok.
Az egykoron pazar rózsakert elpusztult, s kihalt,
a félelem, a rettegés felgyorsította a halálukat,
egy azonban döntött, ő bizony kitart.
A magányos rózsa igen erős volt és nem adta fel,
kitartóan küzdött, s nem szívta be a mérget,
érezte, ha jól harcol, győzelemre lel.
