Emlékei felidézése annyira feldühítette a férfit, hogy a fotel karfájára csapott. Kezei görcsösen ökölbe szorultak. Felállt és az egyik arcmásolatot a kezébe vette. Meredten nézte a maszkot.
– Valahogy így nézhetnék ki. – morgott magában. – Az átkozott anyám tönkretette az életemet! Torzszülöttet csinált belőlem! – mérgelődött tovább.
Hirtelen eszébe ötlött, hogy holnap muszáj lesz bemenni a munkahelyére, különben még kijön valamelyikük, hogy ellenőrizze, valóban beteg-e. Annak pedig nem lenne jó vége. Nem láthatják meg így. Fő a biztonság. Az is szerencse, hogy mára elengedték.
Leült a számítógép elé és belepillantott a legfrissebb hírekbe. Meglepetésére semmit nem írtak a tegnap esti gyilkossággal kapcsolatban. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte magától.
– Nem tudnának róla, mi történt az éjjel? Az lehetetlen! – ordította.
Nem töprengett tovább. A maszkkal a kezében elindult felfelé a házba. Bement a fürdőszobába és a kis szekrényből kivett egy fertőtlenítőszert és egy tubus gyógykenőcsöt. A tükör elé lépett, de még nem tudta rászánni magát arra, hogy belenézzen. Hirtelen elöntötte a harag. Egy lendületes mozdulattal a keze ügyébe kerülő összes tárgyat lesöpörte a sminkasztalról. Azok szanaszét repültek, majd csörömpölve, koppanva a járólapra hulltak. Azután felkapta a sarokban lévő üvegvázát és teljes erőből a falhoz vágta. Az nagyot csattanva darabjaira hullott.
Ezután megkönnyebbülve felelevenítette a tegnap estét. Kaján mosollyal torz arcán, végiggondolta, hogyan gyűrte le az áldozatát. Szinte hallotta a nő sikolyát, mikor megragadta a ruháját. A könyörgését és a rémült lihegését miközben leteperte.
– Mit akar tőlem? Mit ártottam magának? – Őt ez nem hatotta meg.
– Kiabálj csak, úgysincs esélyed! – vigyorgott.
– Meghalsz ribanc! – Meg foglak ölni! –
Ezután dulakodtak és végre beleszúrhatott a hasába. Érezte, ahogy átszakadt a hús. Majd ismét megszúrta. Ezúttal mélyebbre döfött. Reccsent a hasfal és kibuggyant a vér.
– Csodás érzés az ilyen. – villant fel benne ez a jelenet.
– Az átkozott majdnem kikaparta a szememet. Az arcomból meg letépett egy kis darabot. Kis híján meglépett. Még szerencse, hogy nem talált nagyobb követ. –
Ennél a gondolatmenetnél tapogatni kezdte a fejét és az arcát. Közben tébolyult hangon felnyögött.
– Megérdemelte, amit kapott. Mind megérdemlik. Tönkretettek. Megsebeztek. Átkozott ribancai! –
Újra átélte, hogyan húzta a testet a bokrok mögé. Miként tépte le a ruháját és hogyan döfött bele újra, újra és újra. Élvezte a bőr sercenését, a vér szagát, a hús rángását.
Mély hörgés hallatszott, mikor átvágta az ütőeret és a gégefőt. Magasra spriccelt a vér. Iszonyú gyűlölet hajtotta. Kis híján lefejezte a már tehetetlen testet.
Nem egyszerűen megölni akarta a szőke nőt, hanem teljesen megsemmisíteni. Bosszút állni szörnyű gyermekkoráért.
Görcsösen markolta a vadászkését. Diadalt érzett és megnyugvást.
Műve befejezéseként úgy döntött, hagy egy kis emléket hátra. Előhúzott a zsebéből egy szív alakú medált. Az anyja viselt ugyanilyet. Egyszer le akarta dugni a fia torkán, mikor az ebéd közben engedély nélkül megszólalt. Majdnem megfulladt tőle.
Most fogta a medált és lenyomta az átvágott torok mélyére.
– Nesze edd meg Te! – üvöltötte.
A saját kacagása térítette magához merengéséből. Észre sem vette, hogy összetörte a tükröt.
– Sebaj, van még tükör a házban. –
Átment a hallba. Kinyitotta a bárszekrényt és kivett egy üveg bort. Mintha mi sem történt volna kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és bekapcsolta a televíziót. Közben kortyolgatta az italát. Még mindig szorongatta a maszkot, de fel sem tűnt neki.
Elaludt. Nem tudni mennyi idő múlva, halk neszek ébresztették fel. Mozdulatlanul fülelt.
