Saját alkotásaim
A nagy sakkjátszma évszázadok óta folyik,
és a mesterek nem igen akarják feladni,
amíg az utolsó néző is el nem kopik.
Van ám itt rendkívüli elme és fanatikus hit,
hátsó szándék, rafináltság, ügyes taktika,
az egyik balra lép, a másik jobbra nyit.
Hatalmas a tét, a győztes jutalma ez a világ,
az övé minden lélek, s valamennyi érték,
kizárólag neki nyílhat az összes virág.
A nagy sakkjátszma életre megy és halálra,
aki veszít, annak a számára nincs tovább,
vesztesen kulloghat a sötét halálba.
Izzasztó álmok, felkavaró gondolatok sora,
melyek nem hagyják a lelket nyugodni,
s nem engedik el rabságából soha.
A tehetetlen harag éjjel megmutatja magát,
és nyugtalanságot, borzalmakat vetít ki,
az agy pedig ellene ritkán nyer csatát.
Harc, öldöklés, pusztítás, szenvedés, halál,
ezek hatása még éjszakánként is rombol,
s csapdájából az elme kiutat nem talál.
Olykor bekukkant a szépség, s a nyugalom,
az érzelmes látomások, az izzó szerelem,
és nem érződik a sivárság, az unalom.
Izzasztó álmok, s folytonosan cipelt terhek,
a vágyak és az erős akarat segítségével,
az ember az út végén mégis nyerhet.
Mit ér az élet, ha nincs benne igaz szeretet,
és a felnőttek túlterheltek, elnyomottak,
s nem nevetnek soha a gyerekek?
Milyen világ az, melyikben a gonosz az úr,
s amelyikben tilos az igazság, az értelem,
és mindennap a rettegés réme dúl?
Megéri egyáltalán létezni a sötétség idején,
amelyben minden normális dolog tiltott,
s nincs szabadság, mint annak idején?
Nyugalom, öröm és béke nélkül mi marad,
a jó, félelemtől vacogva feladja önmagát,
s a világ a végső pusztulás felé halad?
Mit ér az élet értelmetlenül, kényszeresen,
érzelmek, szerelmek és ölelések híján,
bealkonyul immáron véglegesen?
Szívszorító jövő vár mindenkire, aki él,
aki mindennap megküzd a sorsával,
s közben a közelgő végzetétől fél.
Félhet is, hiszen túlontúl erős a gonosz,
bőven van pénze, markában a világ,
és minden jót elpusztít, eloroz.
Elveszi a reményt is, a lélek reményét,
éjjel-nappal hazudik, rettegést kelt,
s kiéli az elmebaját, szeszélyét.
Gőgösen, s öntelten vigyorog az élőkre,
összeugraszt, kegyetlenül megoszt,
és senki nem vonhatja kérdőre.
Az irányítás élteti csupán és a hatalom,
a totális ellenőrzés a bolygó felett,
sőt, a mindenek feletti uralom.
Ellenfele az értelem gyenge lábakon áll,
s szövetségesére, a fénynek seregére,
sajnos hiába és csalódottan vár.
Szívszorító jövő árnya száll a sötétben,
s ha az emberiség nem tér észhez,
eltűnik a sorsnak a ködében.
Hamarosan bealkonyul, a sötétség gyorsan közeleg,
a Nap lenyugodni készül, s előjönnek az árnyak,
ilyenkor felerősödnek a neszek, a zörejek.
Az árnyak előhozzák a rémületet és a félelem idejét,
eljönnek a rettegés órái, s a libabőrözés percei,
amint a szél fújni kezdi a végzetnek hidegét.
Hamarosan bealkonyul, a nappal koromsötétre vált,
és azon éjszakán, amikor a Hold nem bújik elő,
a gonoszság elszabadulva mindenkinek árt.
Egy csodálatos nap és rengeteg látnivaló, élmény,
igazi béke a léleknek a rettenetes napok után,
ez a vágy mélyen izzott a szívnek a mélyén.
Felhőtlen kikapcsolódás, s gondok nélküli percek,
vidám pillanatok és megannyi őszinte nevetés,
ezek régóta elképzelt, megálmodott tervek.
Egy csodálatos nap, amely biz mindenkinek kijár,
aminek természetesnek kellene lennie örökké,
s mely nélkül ez az élet élhetetlenül sivár.
Lehetne ez egy szebb világ, ha úgy állnánk hozzá,
s ha a szeretet ereje irányítaná a gondolatokat,
akkor az igazság nem zsugorodna ponttá.
Nem halna ki az értelem, a becsület, és a szépség,
s nem venné át a helyüket az a rengeteg rossz,
a sötétség, a gonoszság, a szörnyű rémség.
A jóság és a tiszta szív lenne mindennek az alapja,
egymás segítése, megértése, természetes lenne,
s az összefogás emelne minket a magasba.
Lehetne ez egy szebb világ, s egy sokkal jobb élet,
varászlatosabbá válhatna valamennyi percünk,
és békében, szabadon élne minden lélek.
Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,
ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,
s a valóság hamar eltűnik a homályban.
Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,
folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,
és a rettegéstől szinte lebénított szívek.
Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,
piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,
s egyre csak gyülekező sötét fellegek.
Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,
tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,
és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.
Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,
ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,
elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.
Hívatásuk szégyenei mindazok, akik esküjüket megszegik,
s akik júdáspénzért és meg nem érdemelt pozíciókért,
a tőlük elvárt legnagyobb aljasságot is megteszik.
Kiknek az egykor tett fogadalmuk nem jelent már semmit,
és kik eladták a sosem volt lelküket is a sötétség erőinek,
s a gonoszok parancsára nem kímélnek soha, senkit.
Érzéketlenül, kegyetlenül bánnak manapság a betegekkel,
gyakorta nem különbül, mint akármelyik kóbor állattal,
s ugyanúgy nem kegyeskednek az apró gyerekekkel.
Nem számít nekik senkinek a fájdalma, szenvedése, kínja,
hiszen becsületük és tisztességük a régmúltba veszett,
a kritikát, s a panaszokat, arcuk vastag bőre jól bírja.
Hívatásuk szégyenei biz nem hallják tisztességes társaikat,
hiszen a jóra és az igazságra immár nem fogékonyak,
a hozzájuk fordulókon élik ki perverz vágyaikat.
A szabadság madara magasan szárnyal az égen,
fennen köröz boldogan és suhan a felhők felé,
nem tündökölt ennyire már nagyon régen.
Kiszabadult a kalitkájából, hol rabként élhetett,
ahol bús magányában teltek a napjai, az órái,
s ott, bezártan, a fogva tartóitól félhetett.
Nem is énekelhetett, bár kedve sem volt hozzá,
kalitkája körül morcos alakok jártak, s keltek,
tudták, ha kijutna, a reményt visszahozná.
Gondoltak egyet és kinyitották a ketrece ajtaját,
nézték, ahogy félénken kikémlel, aztán kilép,
s elkezdi dalolni az újjászületés dallamát.
A szabadság madara vidáman, s óvatlanul repül,
mivel nem figyeli az őt célba vevő puskákat,
eme rövid szabadsága az életébe kerül.
